- Elemezzük - feleltem én, a padló kövén hasalva, és zihálva.
- Te már évek óta egyetlen emberről tudsz csak álmodni. Szerelmes vagy egy emlékképbe, egy olyan ember elképzelt árnyékába, aki már régen elfelejtette a nevedet, és azt is, hogy valaha léteztél. Vagy ha emlékszik is még rád, oly ködösen, mint arra, hogy ki mosolygott rá éppen a buszmegállóban két hete. Semmit nem jelentettél Neki, átgázolt rajtad, és mégis, Te görcsösen ragaszkodsz hozzá.
- Ez így azért...nem igaz.
- Melyik része nem?-Nem ragaszkodok hozzá görcsösen.
- Vagy úgy... hát nem igaz, hogy minden leendő jelöltet Őhozzá mérsz? Hogy mennyire adja vissza azt az érzést, amit Ő adott? Hogy mennyire hasonlít rá? Hogy mennyire nem?- De- válaszoltam halkan, és sírtam, de úgy, hogy attól féltem, sosem állnak majd el a könnyeim. Régi cimborám ezzel mit sem törődve folytatta:
- Te tulajdonképpen szerelmes vagy valakibe, akit közel egy éve nem láttál, az azelőtti évben is csak pár alkalommal. Szerelmes vagy abba a pár hónapi intenzív érzelembe, amit a szíved gerjesztett feleslegesen. Szerelmes vagy valakibe, akit már az életben nem fogsz látni, mert eltűnt, elment, el sem köszönt, örökre.
- Igen.
- Hát ez az indok arra, hogy miért vagyok én a társad, és miért nem állok tovább.Majd a Magány feltápászkodott a fotelből, átlépett rajtam, amint bőgtem a padlón, és halk léptekkel bement a hálószobámba, ahol hallottam, hogy befeküdt az ágyamba. És most csak várt rám, hogy éjszaka magához öleljen, mert képtelenség, hogy mással bújjak mostanában ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése