Bumm

"Azokat a legnehezebb kezelni, akik autóbalesetet szenvedtek.
Nem csak az ütközés árt nekik.
Az is, ami azután történik. A centrifugális erőtől továbbra is mozognak, ami kihajítja őket a járműből, átrepíti őket a szélvédőn, hozzácsapja a belső szerveiket a csontjaikhoz.
A testük újra és újra megsérül.
Úgyhogy nem tudhatjuk, milyen súlyosak valójában a sérüléseik...míg meg nem álltak. "
(A Grace Klinika )

Ha kapsz egy telefonhívást, amiben arról értesítenek, hogy a családod autóbalesetet szenvedett, az idő furcsán kezd el viselkedni. Az agyadban a gondolatok sebességével cikázik, de miközben fogod fel az idő lelassul, szinte már már irreálisan sok idő, amíg lerakod a telefont, odafordulsz a testvéredhez, és a hangodban a legkevesebb félelemmel, és pánikkal közlöd vele, hogy az Anyátok, az Apátok és a három éves öcsétek autóbalesetet szenvedett.
Amennyit akkor tudtam, az csak annyi, hogy Apa sérült, kórházban van... örültem, hogy a többieknek kutya baja, és gondoltam, Apu is csak annyi, hogy megütötte kicsit magát, és kivizsgálják. Ekkor még fogalmam sem volt róla, hogy ha az autó, aki teljes sebességével hajtott bele a kereszteződésbe a STOP tábla ellenére, két másodperccel később ér oda, akkor telibe találja az autó oldalát, Apukámat, és a testvéremet is a halálba taszítva. De volt valaki odafent, aki nem engedte, hogy így történjen. Ehelyett az autó  az első keréknél csapódott a mi autónknak. Az ütközés következtében az autó pördült, fordult, vas oszlopok hasították fel az alját, embernagyságú beton oszlopokat döntött ki, drótkerítést tépett le, és az ütközés helyszínétől 10 méterre, egy udvarban állt meg. Amikor Anyám, aki látta, hogy száguld feléjük az autó, de nem volt ideje sikkantani sem, az ütközés után felemelte a fejét, csak annyit látott, hogy Apám nincs ott. Hallotta, amit tőle nem messze az öcsém sír. Azt mondta, mérhetetlen boldogságot érzett, mert legalább tudta, hogy az Öcsi életben van. De ez nem elég, így gyorsan kiugrott a roncsból, és a megálló autótól öt méterre vette észre a járdán eszméletlenül fekvő apámat. Fölé hajolt, simogatta, és szólongatta... amikor Apa kinyitotta a szemét, anyám visszarohant a gyerekért. Mindhárman éltek. A közelben épp volt egy orvos, két mentő jött, két rendőr...forgalmat irányítottak, kárt mértek fel, bűnösöket kerestek. A rohammentő pár perccel később már vágtatott a kórházba az eszméletlen apámmal. A sima mentő a gyermekklinikát vette célba, a stresszes, remegő, rettegő öcsémmel, és Anyával. Tulajdonképpen csak az ajkát harapta el, és a fogából tört le egy kis darab...de akkor is három évesen átélt egy olyan balesetet, amilyet nem biztos, hogy más is túlélt volna. Anyunak a lábát kellett varrni.
Most már mind megnyugodtunk, biztonságban vagyunk. Igaz, Apunak memóriazavara van.

Soha senkit ne érjen telefonhívás. Soha ne kelljen azon aggódnia, kit mikor látott utoljára, és vajon fogja-e még. Senkinek ne kelljen arra gondolnia, miért veszekedett annyit, és senki se ténferegjen kábán egy kórházi folyosón, rettegve a látványtól, ami majd elé tárul.